Interjú Milbich Tamással

Mióta elkezdtem a blogírást, vannak segítőim  Solymáron, Szentivánon és Vörösváron is. Olyan emberek, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak a nemzetiségi ügyekről, de nálam sokkal több tapasztalattal rendelkeznek ebben a témában. A kezdetektől fogva bizalommal fordultak felém és önzetlenül megosztják velem információikat. Közülük is az egyik leglelkesebb és legtöbbet segítő a solymári Milbich Tamás, őt szeretném most egy interjú formájában bemutatni nektek.

Sokan a szepsolymar.hu létrehozójaként ismertek meg, de messze nem csak ebben merül ki hagyományőrző tevékenységed....
Igen, alapvetően elég tág az érdeklődési spektrumom, sok minden érdekel. Talán ezért is lehet az, hogy nálam a hagyományőrzés szó alatt több "almenü" is megtalálható. Ilyen a helytörténet, a filmkészítés vagy a cikkírás, de belefér például az is, hogy más kreatív emberekkel együttműködve jó ötleteket valósítsunk meg. Ilyen volt például a Pilisvörösváron tavaly megtartott regionális nemzetiségi fórum (Hartmann Hildával, Gromon Istvánnal, és még sok jó szándékú emberrel együtt), illetve most itthon Solymáron, a Sváb Fórum is, ami már a második alkalommal kerül megrendezésre. Amire pedig különösen büszke vagyok, az a majd 600 oldalas képes arcképcsarnok, amit Hegedűs András barátommal közösen írtunk, és tavaly jelent meg.   

Sváb családból származol. A hagyományőrzést, hagyománytiszteletet otthonról hoztad magaddal, vagy csak később alakult ki benned?
Tudatosan csak később alakult ki, de az alapokat otthonról kaptam. Egyrészt kötelező jelleggel gyerekként táncoltam a solymári sváb tánccsoportban (mai nevén Siebenschritt), másrészről pedig egyszerűen abban a közegben szocializálódtam, szinte természetes volt a sváb kultúra. A szomszéd néni népviseletben jött át hozzánk, és nagymamámmal svábul beszélgettek. Nekem ez igazából nem jelentett gondot, ez volt a normális. A tudatos hagyományápolást viszont lényegében kifejlesztettem magamban, később alakult ki felnőttként. Talán amikor családot alapít az ember,  akkor válik fontossá igazán a hovatartozás kérdése. 

Biztos nem én vagyok az első, aki megkérdezi: mit jelent számodra svábnak, német nemzetiséginek lenni?
Svábnak lenni számomra ugyanazt jelenti , mint magyarnak lenni. Nekem ez egy és ugyanaz, leginkább jelentésében. Úgy tudom, hogy a szakirodalom kettős identitásnak mondja ezt a jelenséget, de észrevettem, hogy vannak akik, méregetni szokták, hogy mennyire német, vagy mennyire magyar a világlátása. Ez sokszor szerintem hamis képet eredményezhet az önazonosságban,  mert szembeállítja a kettőt egymással. Pedig ha jobban belegondolunk, a sváb identitás eléggé  helyhez kötött. Szentiváni, solymári, vagy vörösvári svábnak lenni itt a Pilisi medencében van értelme.  Passauban, vagy Bécsben már nem sokat érnénk vele, ott leginkább magyarok lennénk. Ezért  számomra a német identitás teljesen megegyezik a magyar identitásommal. Én német nemzetiségi magyar embernek látom magam. 

Sajnos a mi korosztályunk egyre kevésbé beszéli a sváb dialektust, ez a rendszerváltás előtti németellenességre vezethető vissza. Sokan szégyellték származásukat, ezért sem a nyelvet, sem a hagyományokat nem ápolták. Te beszélsz otthon, baráti körben svábul?
Sajnos ez a jelenség általános, élőnyelvként egyáltalán nem beszélem a svábot, nagyon ritka kivétellel, amikor egy-két szófordulatot baráti társaságban elejtegetünk beszélgetés közben. Ez valóban sarkalatos kérdés lenne, hiszen a sváb kultúrkörnyezet egyik legfontosabb alappillére a dialektus, a tájnyelv. Ez úgy tűnik vesztésre áll a korszellemmel szemben, de azért  drámai aggodalomra nem ad okot.  Ha figyelembe vesszük, hogy egy kisebbség nagyjából 3-4 emberöltő alatt asszimilálódik a többségi társadalomhoz, akkor nagyon jól állunk, hiszen a pilisi svábok már 300 éve itt élnek, és még mindig van identitásuk, saját kultúrájuk. Persze ez folyamatosan alakul, változik (leginkább erodálódik). A nyelv elvesztését pedig érdemes objektíven szemlélni, amennyire csak lehet. Én személy szerint a XIX-XX. század erőteljes társadalmi-, történelmi folymatainak következményének látom a nyelv ilyen gyorsan végbement elvesztését. Gondoljunk csak arra, hogy dédszüleink generációja az 1920-as évek környékén szinte csak németül tudott! Nekünk, akik még ismerjük – ha foszlányosan is a sváb nyelvet, még mindig itt van a kultúrkörnyezet, a sok-sok hagyománnyal. Újra fel kell fedezni, hogy ebből még lehet és kell is táplálkozni. Úgy tudom, erre épp a te blogod is kísérletet tesz :-)  a sváb nyelvtanfolyam beindításával.

Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik még nem ismerték fel a hagyományőrzés, a gyökerekhez való visszanyúlás fontosságát?
Üzenni a fiataloknak, vagy megszólítani őket szerintem nem lehet. A mai fiatal generációk abban a társadalmi vákuumban nőnek fel, amit a kommunikáció és az informatika próbál meg kiegyensúlyozni mindenféle virtuális közösségi formációkkal. Nem hiszek a megszólításban, mert túl didaktikus, és a mai világ a választható termékek kora. Egy átlagos fiatalnak az önmegvalósítás a motiváló, nem pedig az értékcentrikus gondolkozásmód (tisztelet a kivételnek). Ezért én inkább a német nemzetiségi szülőknek és a kultúrkörnyezet fenntartásáért felelősséget viselőknek üzennék: a világ góliát léptekkel fejlődik, de csak technikai szempontból. Az emberek valahova tartozási igénye éppen ugyanolyan intenzív, mint régen. A nemzetiségi kultúrát csúnya szóval "fogyaszthatóvá" kell tenni. Vonzó, kívánatos, és gusztusos nemzetiségi projekteket kell megvalósítani, ahol az önmegvalósítás is belefér. Ha ez hiteles és jó, egy fiatal zokszó nélkül azt fogja választani, és szinte észrevétlenül, tukmálás nélkül is becsatlakozik a hagyományápolásba. 

Mostanában többször szembesültem azzal, hogy néhány kezdeményezéstől eltekintve a széthúzás jellemzőbb a mi kis sváb közösségünkre, mint az összefogás. Az általad életre hívott Sváb Fórum az összefogást, a problémák megbeszélését hivatott szolgálni. Hogy érzed, sikerült megvalósítani a kitűzött célt, tehát közelebb hozni egymáshoz az álláspontokat?
Ha az álláspontokat nem is, de a párbeszéd fontosságát talán sikerült megértetni. Nem kötelező mindig mindenben egyetértenünk. De beszéljünk a problémákról kultúrált, értelmes, civilizált emberek módjára. Talán nem nagyképűség, de ezt a pozitív egymáshoz állást, a párbeszéd fontosságát és annak tudatos vállalását a fórummal sikerült elkezdeni. Az első felvetésedre, a széthúzásra kérdésére válaszolva én azt mondanám, hogy nem túlzás azt mondani, hogy a svábok (saját köreikben) németes precizitással tökélyre fejlesztették a leginkább a magyarságra jellemző széthúzást. A széthúzás pedig érdekellentéteken alapszik, aminek legfőbb kiváltója nem kevés esetben az egzisztencia, vagy az irigység. Ennek okát nem tudom, de tény, hogy ez a jelenség minden közösségben ilyen-olyan szinten jelen van. Erre is talán jó gyógymód lehet  az odafigyelés és az őszinte párbeszéd, bár sajnos ez is közhelyesen hangzik. Talán ha az egyén megtalálja a helyét a történetben, és fontosnak érzi magát benne, akkor kreatívvá válik és segítőkésszé. Olyan közösségekre lenne szükség, ahol mindenki fontos, így érdekeltté válik az együttműködésben. 
 

Te, mint elhivatott hagyományőrző és helytörténész, bizonyára minden szegletét és történetét ismered Solymárnak. Van kedvenc anekdotád, vagy olyan esemény, ami után különösen szívesen kutattál?
Ez érdekes kérdés, alapvetően minél messzebbre megyünk a helytörténelemben, annál érdekesebb dolgok jönnek elő. Alapvetően a hely szellemét szeretem Solymárban, és az egész Pilisi medencére jellemző nemzetiségi miliőt. Különösebben nincs kedvenc anekdotám, de a nemrég Hartmann Hilda és Babicsek Márta által színpadra állított Kuku, illetve Schmeikt's népi színdarabok különös életérzést hívtak elő bennem is, amit szerintem mindenképpen támogatni, kutatni és folytatni kell. Ez a jövő hagyományápolásának egyik útja.   

Mivel foglalkozol a civil életben? Van egyáltalán olyan, vagy hivatásod egyben a munkád is?
Civilként grafikus, és 3D illusztrátor vagyok, a grafikusi vénám azonban mindig átkacsintgat a hagyományőrző énemhez, így a kettő szorosan egybeforrt.   

Amikor először láttam Megnyugvás című kisfilmedet, percekig meg se tudtam szólalni. Magával ragadó és megható, gondolatébresztő alkotás, mely sokat jelent azok számára, akik kötődnek gyökereikhez és megértik mondanivalóját. Honnan merítetted az ihletet, hogy jött az ötlet?
E film elkészítése szorosan beleágyazódik a szépsolymár.hu koncepciójába, hagyományőrző elgondolásaim szíve ez a film. Grafikusként már nagyon régóta szerettem volna valamilyen módon képekbe önteni a solymári svábság identitását. Gyerekkorom óta ismerem, és tudom, hogy a klasszikus értelemben vett solymári életérzés elválaszthatatlanul összefonódott a hitélettel, a vallásossággal. A solymári sváb öntudat egyik legfontosabb színtere, identitásának mondhatni legfontosabb táptalaja a Mária-kultuszban született barokk templomunk, és az ott megélt hitélet volt. Eleink a templomban, az egykori búcsújáróhelyen tudtak azokká válni, amik. Nem dolgom, hogy az 1946 utáni időszak történelmét elemezzem, de egy valami világosan tapasztalható: éppen a fejekben, a lélekben vágták szét azt a köldökzsinórt, ami fontos szerepet játszott az akkori emberek identitásában.

Végezetül: mik a közeli és távolabbi terveid?
Köszönöm a kérdést, egy mondattal össze tudnám foglalni: rengeteg tervem van. Többek között folytatom a Megnyugvás filmet egy újabb identitásfilmmel, amely a Forrás címet fogja viselni, valamint szeretném elkészíteni a Solymárról szóló dokumentumfilmemet is. Hegedűs András barátommal készülünk az Arcképcsarnok díszkiadására, és más helytörténészekkel és lelkes helyiekkel létrehozzuk a Szépsolymár Alapítványt, amely kifejezetten a helyi értékek mentésére, újraadaptálására jön létre. Szeretném felújítani a szépsolymár honlapját, és sok-sok apróság mindemellett. Remélem lesz hozzá energiám. :-)   

Köszönöm az interjút és sok-sok energiát kívánok mindezek megvalósításához!